A "Stonecrops Napló" a zenekar mindennapjaiba enged betekinteni. Mindenki elkezdi valahol, s ha nem adja fel előbb-utóbb álmai teljesülnek. Elkísérhettek minket ezen az úton. Hiszen a zenélés nem csak a csillogásról szól, rengeteg munka és megpróbáltatás kerül utunkba, de az a lényeg, hogy szeretjük csinálni, más nem is számít! :)

A Fényéhség egy koncept album. Egy összefüggő történetet mesél el, amit nyolc lépésben mutat be, nyolc dalon keresztül. A nyolc dal, nyolc kis ablakot nyít az emberiség mindenkori történetére. Ez a sztori teljesen időtlen, ha elvonatkoztatunk tárgyaktól és emberektől. Félelem, háború, vágy, szeretet, szerelem, gyűlölet, éhség, hazugság, leomlás és újrakezdés azóta létezik, amióta ez emberiség. Minden dalhoz (dalszöveghez) társul egy rövid történet, főhősünk szemszögéből mesélve.

Minden így van jól

Azt hiszem, hogy a nagy mámorban a sötétítőket nem húztam be  tökéletesen. Valami fénycsóvák elkezdtek behatolni a retinámba. Mély búgást fedeztem fel az éjjeliszekrény irányából. Igen ez a mobilom. Néhány másodpercig azon vacilálok, hogy vajon mennyire vett hatalmába a másnaposság. Ehez fel kell emelnem a fejemet, de jelenleg a párna biztonságába kapaszkodva még elkattogok, a kérdésen, hogy vajon ki az az őrült aki ebben az órában kereshet? Miután kezem sikeresen rácsatlakozott harmadik végtagomra, sikerült megállapítani, hogy a reggel nyolc rohadt rég volt.  Két világ közt tengődöm. Van amit megteszek, van amit csak elképzelek, hogy megteszek, illetve van amit mindenképp meg kellene tennem. A síkok egymásra csúsznak, ezen a ponton már nem tudom eldönteni, hogy mi is van pontosan. Saját magam szülte démonjaimmal küzdve észre sem veszem, hogy a mánus lassan délután öt fele sasszézik. Zombiként vánszorgok ki az ágyból, aztán benyomom a  kávégép kapcsolóját. Felvillan a jelen esetben bizalmat sugárzó piros fény, én meg elkezdem a napot. Ideje, nem?!
A zuhanyzóba menet belebotlom a nyitva hagyott gitártokba. Pikáns káromkodások helyett inkább az este elhangzott akkordok töltik meg egyre feléledő agyamat. Ez halaszthatatlan. Ledobom magamat a fotelre és magamhoz ragadom a  kicsikét. Oh igen! Ez volt az! Sőt, minél többet játszom az akkordmenetet, annál inkább konkrét képek csatlakoznak hozzá, mire összekerülök a srácokal, kész nóta lesz belőle. Ismét magával ragad az a valami, amiről szól ez a dal. Percek, talán óra is eltelik, mire ténylegesen a zuhany alatt állok. Jól esik a víz, újjászületek, az ide-oda cikázó gondolatkhoz szép lassan egy fél energikus test is csatlakozik.
Lassan éjfélhez közelít az idő. A  lángok mintha valamilyen ősi dallamra táncolnának a szemem előtt. Ujjaim reflex szerűen járkálnak a húrokon. Hallom ahogy beszélgetnek, illetve beszélnek hozzám a többiek, mégis valami monoton csicsergéssé alakul.  Én most egy más korban járok. A tűz felmelegíti  a testem és lelkem. Valószínű, hogy így égnék, égnénk a máglyán. Ha fizetnünk kellene azért ami jó, a fényért, amit magunkba szívunk, a sötétségért mit múzsánkként magasztalunk, az elméletekért, amikhez napról-napra szálakat szövünk, az olykor súlyos, de őszinte szavakért, amik elhagyják szánkat, a libabőrért, amit a rock N’ roll okoz,  a szívünkért, ami azt érez, és az agyunkért, ami azt gondol amit akar. És igen égnénk, égnék. Enyém az éjszaka, enyém a nappal. Szabad vagyok, nincs előttem zár. Ha a végén fizetnem kell hát legyen, akkor is ha drága lesz, hisz minden így van jól, de tényleg!

Hova tart a világ?

Tegnap az volt a legfőbb problémám, hogy mivel fizetem meg a rock N roll árát. Barbár korokban jártam gondolatban. Jól mondják, ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik…
Azt hiszem ma nem kelt fel a nap, vagy csak valami olyan sötétre takarta az eget, hogy a térdem beleremegett a látványba, a remény meg szépen lassan elengedte a kezem és árnyékként egyre nagyobb távolságot tartva battyogott mögöttem. Az utcára lépve, miután megdörzsöltem félig alvó szemeimet, bele is csíptem karomba. Ott virított rajta neonzölden egy múlt heti karszalag. Fájt! Tehát nem álmodom. Ha nem húzódom férre biztoson eltaknyolok. 5 fős csoport robogott végig a járdán, táskákkal és bőröndökkel a kezükben. Miután feleszmélek veszem észre, hogy a túloldalon sem különb a helyzet. Egy anyuka gyereket húrcol maga után, miközben kétségbeesetten üvölt a telefonba, mit később bedob egy random bokorba. Rendőrautó halad el mellettem, valami olyansmit szajkózva, hogy maradjunk higgadtak, kövessük az instrukciókat és ne veszítsük el a kapcsolatot a tévével, no meg a rádióval, hisz, semmi ok a pánikra. Valamilyen ösztöntől vezérelve, törvényszerűen bepánikolok, ha azt mondják?Nincs ok a pánikra! Folyton szirénákat hallok minden irányból. Katonai helikopterek szállják meg az eget. Kiabálás és sikoly tölti meg az utcát. Az ok nélküli pánik egyre inkább elkezd az uralmába keríteni.  Nem ismerem többé ezt az utcát, ezt a várost! Megpróbálok leszólítani valakit, hogy használható infóhoz jussak a hírtelen kialakult rémálommal kapcsolatban. Bárkinél próbálkozom leprásnak nézen és rosszal szemekkel lepattintanak magukról, mint valami bevándorló bolhát. Felismerem egyik exmunkatársam autóját. Gyorsan odarohanok. Amint kiszáll az autóból, szétnét, majd gondosan bezárja járgányát. Célbaveszi a legközelebbi bankautomatát. Csak ekkor akad meg a szemem a maszkon, amivel arcát eltakarta. Mire ez a felhajtás? Többször is meg kell szólítanom, mire megtisztel figyelmével. A vonások ugyanazok, a szemöldökét ugyanúgy vonja fel mint annó. Ami teljesen kicserélődött az a tekintete. Idegenként dobott rám egy pillantást, majd remegett a küzdelemtől, hogy végre békén hagyjam. Kérdéseim mintha falakba ütköznének. Szaporán vonogatja vállát, majd kétségek közt ott hagy vívódni a szép lassan vadonná változott utcán. Felderítő akciómat még megkísérleteztemm párszor aztán csak némán kullogtam.  A cirkuszi zaj helyét szép lassan átvette valamilyen kétségbeejtő csend. A gondolataimban elveszve kullogtam. Nem vettem észre, hogy rendőrautó halad mellettem.  Reflexszerűen rohanásnak iramodtam. Át a parkon, aztán kiértem a tisztásra, ami ahhoz a tóparthoz vezet, ahol az éjszaka valami elkárhozásról filozófáltam. Lábaim feladták a szolgálatot, zuhantam. Éreztem a föld szagát, a kutyák lihegését az arcomban, a kezeket amik a karomat ragadták meg, na meg a dübörgést, ami a szívem környékén eredt  és körbejárta az egész testem. 

Sötétség

Napokig ültem a besötétített szobában. Elhittem, hogy a fény is mérgezett. Azt ettem, amit felhalmoztam hirtelen kétségbeesésemben. A tartalékom fogyásával párhuzamban a türelmem is egyre inkább kisebbre zsugorodott. Már jó ideje be sem kapcsoltam a rádiót. A tévétől meg már az első napokban megszabadultam. Minden nap ugyanaz hangzott el zombivá mosva minden egyes ember agyát. Mintha arra törekedtek volna, hogy  pár nap alatt átprogramozzák az emberiség agyát. Ne féljünk, maradjunk otthon. Csak hiteles ( tévé és rádió) forrásokból tájékozódjunk! Ne érintkezzünk egymással! 

Lassan éjfélt üt az óra. Szép nyári este lehet kint, nem tudom, csak sejtem, illetve elképzelem. Leugrok a garázsba, felpattintom a szerszámosláda fedelét, elkapok egy kalapácsot meg egy feszítővasat. Úgy hiszem, hogy pont elég volt a bezártságból. Elég volt, a szánkba rágott hírekből, a mindennapos megfélemlítéstől, attól, hogy centiről-centire megmondják, mit kell tennem, mit szabad tennem.
Az idő múlásával egyre inkább ellenségként tekintettem a bejárati ajtómra. A bennem összegyűlt dühöt, fájdalmat és kétségbeesést jobb kezembe irányítottam. Nem voltam formában, több helyen is próbálkoztam a feszítéssel. Hirtelen az fordult meg a fejemben, hogy olyan mintha valami óriási konzervet kellene kinyitnom. Erről a gondolatról észrevétlenül átpattantam a konzervekhez, amit napok óta eszem, azért eszem mert nincs más választásom. Azért eszem, mert azt mondták, hogy nem hagyhatom el a lakásomat. Újabb adag méreg és bosszú vándorolt kéken markoló csuklómba.  Forgács pattant ki a befeszített vas közelében. A kintről felszegezett deszka a földre zuhant. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy ez a kép, ez a hang csak a fejemben él, csak mert annyira ki vágyom, hogy rögtönzött illúzióba ringatom magam. Az ajtó kinyílt, tehát valóban megtörtént. Elmartam a hátizsákomat a fogasról és néhány random dolgot dobtam bele. Nem tudtam, hogy hová megyek, hogy mit akarok, és azt sem, hogy egyáltalán sikerülhet-e?
Ahogy kiléptem az éjszakába megcsapott a nyári este illata, a tücskök zenéltek a bokrokban, a szél meglegyintette arcomat. Úgy szívtam magamba ezt az egészet, mint egy függő aki hosszú idő után jut végre cucchoz. Meggyőződésem, hogy a szörny akit elénk ecseteltek, csak az ők fejükben létezik. Az állatok nem felejtettek el élni, a természet ugyanúgy folytatja dolgát, ahogy eddig tette, mi a péppé zúzott agyunkat kutyaként húzódtunk be vackunkba várva a halált, vagy a programozott robotemberré válást.  A hold magasról mosolygott rám, csak ekkor tűnt fel, hogy az utcai lámpák nem világítanak, az egyetlen fényforrás csak a hullasápadt, de annál inkább élő hold.

Az üres utcán árnyékként osontam végig. Valami zombiapokalipszis film díszletéhez hasonlított az egész város. Szemétkupacok hevertek a házak előtt, szabálytalanul parkoló autók, bozóttá változott virágos kertek kandikáltak az elő halottakat őrző “kriptaházak” elől.
A tisztáson áthaladva gyorsan az erdőben találtam magam. A város csendjét felváltotta az erdő titokzatos fogvicsorgatása.  Bagolyhuhogás ébresztett hirtelen szőtte rémálmomból. Erőt kell vennem magamon. Megvadult ujjaim kétségbeesetten elemlámpa után kutatnak a táskában. Sikertelenül. Eszembe jut rég használt mobilom. Gyosan bekapcsolom a lámpát, nekivágok az éjszakának.

Bennem élsz!

Már jóideje semmi fényforrásom, csak amennyit a hold szór rám. Valamilyen csendes társként könyvelem el. Sőt néha azon kapom magamat, hogy beszélek is hozzá. Kezd alábbhagyni a motivációm. Egyre sötétebb az erdő, egyre hűvösebb az éjszaka, na meg egyre inkább tovaszáll az erő a lábamból. Félek, pedig tudom, hogy itt van valahol. Tudom, hogy van egy olyan énem, aki harcol, aki nem adja fel, aki mindent megtesz a cél érdekében, még akkor is ha ez ebben a pillanatban még nincs tejlesen kirajzolódva. Új erőre kapok. Már nem is egy ént keresek, hanem egy érzést, egy tulajdonságot. Igen! Megfogalmazódott! Úgy hívják: Bátorság. Itt van valahol, ismerem. Apró, fürge madárként kezdem hajszolni az elém táruló sötétségben. Lépteim egyre szaporábbak lesznek, célom megtalálni és magamba zárni őt.  Egyre közelebb érek, már egészen karnyújtásnyira van tőlem, aztán hirtelen mozdulattal megint tovább libben, kezem üresen a semmibe markol. Nem adom fel, szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy ezt az egészet végig csinálhassam, hogy túléljem, hogy  “hepiendje” lehessen ennek az egésznek. Nem tudom hol lehetek, minden annyira egyforma, az is lehet, hogy folyamatosan ugyanazt a kört zárom be, valamilyen ismétlődő katasztrofális folyamatban. A fák lombja ide-oda libben. Valami lenge, misztikus nyári szellő ostroként csap bele az éjszakába. Elakapom. Többé nem menekül, többé nem menekülök. Gyomromban érzem. Érzem ahogy csapkod a szárnyaival, közben nekem is szárnyaim növekednek. Bennem él és én benne élek, együtt megyünk végig ezen az úton ami egyelőre a semmibe vezet.
Többé már nem félek,hisz több vagyok mindennél, amivé alábecsültem magam. Többé nem keringek néma dalként fülekre vadászva, többé nem vagyok víz nélküli part, könny nélküli szem. Tudom, hogy bennem él ő, többé nem félek, többé nem kérek semmit. Forr a vérem, hiszek, harcolok és remélek!

Ellentétek

Az éjszaka lassan átadja helyét a hajnalnak, hogy majd a reggel is jöhessen. A hold ásítva búcsúzik, én meg tudat alatt megköszönöm neki a közreműködést. A sűrű erdőt felváltotta egy tisztás. Hirtelen nem is vagyok álmos. Arcomhoz simul az első napsugár, aztán az ereimben valami ébredést eredményező elixir vonul körbe. Virágok. Virágok, amik épp a napfele nyílnak, álmosan törölgetik szemüket, elkezdve egy újabb napot. Ott láttalak meg téged. Tartózkodóan megálltam. Elsőre csak a hátadat láttam. Olyan napokat élünk, amikor mindenki mindenkinek ellensége, és elsősorban csak rossz szándékot olvasunk bárki arcáról. Belénk programozták. Én is ezt tettem. Gyors elméleteket szőttem alakodról, létezésedről, céljaidról, úgy, hogy nem is ismertelek. Hagytam eltelni még néhány percet. Ösztönösen talpra ugrottál. Tartózkodóan hátra léptél, te is ugyan azt tetted amit én. Ilyenné változtatott minket a világ. Némán bámultunk egymás szemébe, a másiktól várva az első szót. Láttam valamit magamból benned. Valami rokonszenv, amit hónapok óta nem láttam a pánikkal átitatott tekintetek egyikében sem. Te olyan voltál mint én. Láttam, hogy te is azt látod amit én.
Valamennyire állatokká váltunk, védjük a területünket, magunkat. Ösztönösen tartózkodunk, ösztönösen védekezünk, mielőtt támadnának.
Végül egyszerre tesszük meg az első lépést. Egyszerre szólalunk meg, egyszerre hallgatunk el, majd ugyanabban az időben görbül mosolyra ajkunk ennyi idő után végre. Megvallom, teljesen elfeledkeztem  erről az érzésről, csoda, hogy arcizmaim képesek még erre a műveletre. Látom és hallom, ahogy te is ugyanezen gondolkodsz. Álomszerű az egész.A Azon töprengek, hogy valóban megtörténik-e? Jó ideje nem ettem.  A táskámban trófeaként őrzött, ványadt müzli szeleteket a rosszabb időkre tartogattam. Gondolataimat felhőkét oszlatja szét valami mélyen búgó hang az ég irányából. Arcod sápadtra vált. Nem álmodom. Ösztönösen kézen ragadsz, és együtt rohanunk az erdő fele. Elkezdelek is merni, úgy hogy egy szót sem szóltál. Kabátod sáros, nadrágod itt ott kifoszlott, szemeid alatt tátongó sötét karikák arról árulkodnak, hogy annyit aludtál amennyit én. Ugyanazt az utat tettük meg. Elcsendesül az ég, magunk maradunk az erdő csendjét csak a mellkasunkban  pumpáló szívek megvadult zaja töri meg. Érzem és hallom a fülemben azt a ritmust. Eldobott marionettekként zuhanunk a földre.
Órák telnek el. Te kérdezel, én válaszolok. Majd én kérdezek és te válaszolsz. Az egymásról kirajzolódott kép egyre tisztábbá, élesebbé válik. Valahogy nem hasonlítunk és mégis ugyanolyanok vagyunk. Együtt vágunk neki a még mindig cél nélküli utazásnak. Amikor ösztönösen jobbra mennék, te balra húzol. Amikor mélyről feltörekvő üvöltés hagyná el a számat, te csendre utasítasz. Ha kifele mennék, te biztosan befele húzol.
Apró puzzle darabok vagyunk, teljesen különbözőek, de tökéletesen illeszkedve egymáshoz, különböző módon és irányból csatlakozva ehhez a nagy egészhez, amit világnak nevezünk. 

A hídon állsz

Éhesek és szomjasak vagyunk. Rég hozzászoktunk ehhez az érzéshez. Feljutottunk erre a magaslatra. Lassan lemegy a nap. Vérvörösre festi az eget. Azt az érzést kelti, mintha lángokban állna a város. Az a hely, amit eddig otthonomnak neveztem. Lemegy a nap és nekem döntenem kell. Itt ez előtt a rozoga híd előtt kell eldöntenem, hogy mit teszek. Képes leszek elbúcsúzni? Hátrahagyni, azt ami volt? Utat tudok engedni valami újnak, valami másnak, valami ismeretlennek?
Te csak némán állsz mögöttem. Te már döntöttél. Tudom, látom a szemedben. Direkt nem próbálsz befolyásolni. Ezt a  ködöt nekem kell feloszlatnom. Mindenki a saját gyászát emészti meg. De nekem fáj, még mindig nagyon fáj. Még mindig nem tudok továbblépni. A hídon állok és arra várok, hogy elmúljon a gyász, hogy feloszoljon a köd. Látom a vörös fényben égő várost, a lábam alatt tátongó réseket a megrongált hídon. Egy zongorához hasonlít. Fekete és fehér billentyűk. A feketék a rések, a hiányzó darabok, a rongálás eredményei. A fehérek az ép deszkák, egy lehetőség alig álló darabkái, valami hamarosan eltűnő folyosón. A dallam komponálása az én kezemben, illetve lábamban van. Én döntöm el, hova lépek. Már letisztul az elmémben, hogy  magam mögött kell hagynom a múltat, a fájdalmat, hogy tovább léphessek, hogy jövőt építhessek hogy elmúlhasson a gyász.
Mennem kell,de félek a zuhanástól, félek az eltűnéstől, félek az örökké megszünéstől. Elmém valami megfoghatatlan hálót sző körém biztatva, hogy magam mögött hagyjam örökké a zuhanás felemésztő érzését.
Megteszem az első lépést. A híd meginog. Nem hagyom magamat elbizonytalanitani. Érzem ahogy a nyomomban vagy, ahogy biztatsz ki nem mondott szavakkal. Nem szabad visszanéznem. Át kell haladnom. Meg kell tennem ezt az utat, hogy szabad lehessek.  Ha magam mögött hagyhatom a fájdalmat, ha kivághatom az alma kukacos részét újra önmagam lehetek, vagy egy új énem születhet, aki eddigi énjeim  legerősebb reinkarnációjává válik. Átlépek. Átérek. Szabad leszek. Ragyogok majd, mint a nap.

Kár számlálni

A modern apokalipszisről szóló históriák rég egy leporosodott ládában savanyodnak. Tovább léptünk és mégis vissza. Egyet léptünk előre, majd kettőt vissza. Az új világ nem annyira új. Hajszoljuk a pénzt, hajszoljuk a javakat, annyit adunk, amennyit kaptunk semmivel sem többet. Nagy a lakás, új az autó. Hülyeségeken rágódunk. Menekünénk, de nincs ahová. Egy degenerált mókuskerékben izmosítjuk lábainkat. Örök rohanásra ítéltük magunkat. Az apró örömök háttérbe szorulnak, erőltetett összejöveteleinken csak panaszkodunk: a hitel, a gyerek, a munka, a főnök. Na meg ott van az időhiány. Folyamatosan azt mantrázzuk, hogy nincs időnk semmire. Gyakorlatilag az idő lett az új arany. Bármit kifizetünk egy szabad óráért, egy otthon töltött hétvégéért, egy félórányi zavartalan olvasásért. Az időzabáló szörny a fejünkben él.  Ha képesek vagyunk elhinni, hogy nem létezik, valóban el fog tűnni. Arra áldozzunk perceinkből, ami valóban fontos. Csúsztassuk fennebb “tudulistánkon” azt amiért valóban megéri élni, amitől tényleg többek lehetünk bármilyen más lényeknél. Emberek vagyunk. 

Majd amikor, a legvégén az élet ezüst tálcán átnyújtja nekünk a számlát, rájövünk, hogy  a semmiért fizetünk. Olyant vettünk, amire szükségünk sem volt. Amit meg igazán akartunk az örökké ott ragadt  a hátunk mögött hagyott évek képzeletbeli kirakatában. 

Szűkszavú

Voltunk fent és voltunk lent is. Gyakorlatilag megjártuk a poklot, és most holmi apróságok miatt vinnyogunk. Azt sem tudjuk mit akarunk, de ha tudnánk sem mernénk tenni egyetlen lépést sem a cél elérése érdekében.  Én azt mondom ne félj kockáztatni, pláne akkor ha belül rég  meghaltál, ha már rég odaadtad a tested és lelked azért a szarért, amit fizetségként kaptál, aminek a forgatókönyv szerint örülnöd kellene.
Azt mondod, szűkszavú vagyok, hogy hallgatok, de nem látod a szememben izzó tüzet. Hogy mondhatnék bármit is, ha mindent elmondtam már?!
Elmondtam, hogy nincs értelme a háborúnak. Nincs értelme semmilyen  győzelemnek, ha végül marad egy halom hideg fegyver, többmillió élettelen hús. Mi értelme a fegyvernek, ha a végén bajtárs nélkül maradok? Mi értelme a palotának, ha éjjelente kísértő szellemek elől menekülök, őrületbe kergetve saját magamat. Mi értelme  a mellünket veregetni néhány fa elültetése után, ha  amúgy is halálra lesznek ítlélve. Ha valamilyen fogcsikorgató vihar fektetné földre őket, még az ég is megbocsájtaná.
Nevetnék ezen az egészen de fáj, sírni meg sem próbálok. Azt mondod szűkszavú vagyok, pedig elmondtam azt is, hogy nem kérem ezt a világot, nem kérem a kéket az égtől, hisz többé nem szárnyalhatok.  Nem kérem a földtől a  feketét, mert túl sok tetemet takart maga alá. Nem hiszem az orvos szavát, míg értelmetlenül kell meghalni, úgy is ha rég megszületett a gyógymód.  Nem kérem a  gondolatokat, amik az agyamban lüktetnek örök sötétséggel fertőzve mindennapjaimat.
Mondtam, hogy gyűlölöm, hogy hamis a mosoly,hogy kibaszott nagy a vörös masni,de üres a doboz, értéktelen a tartalom.
A lovat csak fehérre mázolták, az álombeli lovag is csak műanyag.

Nem vagyok én szűkszavú, csak mindent elmondtam már…

Itt hallgathatod a teljes albumot! �